2014. június 17., kedd

Egy kis múltidézés

Mikor még az az ártatlan romantikus lélek voltam írtam pár történetet... Itt van egy amit szerettem.
Odáig voltam a Bleach című animért így sok kapcsolódó történet született. Megosztok párat.


De te mégis megfogtad a kezem…


A nevem Kuchiki Rukia, átlagos diák voltam, egy apró különbséggel… halálisten voltam. Nekem is, mint a többi halálistennek az volt a feladatom, hogy a lidérceket megkeressem és elpusztítsam, és hogy a tiszta lelkeket a Lelkek Világába küldjem. Egészen addig voltam halálisten, amíg meg nem ismertem egy embert… egy különleges embert. Az ő neve Kurosaki Ichigo. Mikor megismertem csak egy átlagos diáknak látszott, de hatalmas lélekenergiával rendelkezett, ezért látta a lidérceket, a szellemeket és a halálisteneket is. Az nap, amikor megmentett belőlem csak egy átlagos diák lett, ő pedig előlépett helyettes halálistenné. Ezek után mindig vigyázott rám, a szekrényében laktam. De ez a történet most más… ez sokkal később játszódik. Mindez egy hideg téli napon kezdődött.
- Héj Rukia! – egy narancssárga hajú fiú kiabált a park közepén állva.
- Mi az Ichigo? – ekkor léptem én ki a fa mögül, a fiú nem kis meglepetésére.
- Semmi… csak itt már végeztem – mondta – ideje lenne haza menni.
- Jól van… - ezzel fogtam magam hátat fordítottam és elindultam a part bejárata felé.
- Rukia, lassíts már…

Ekkor már több mint egy éve ismertem Ichigot, de még eddig nem voltam képes igazán kiismerni. Sok dologban titokzatos volt, elhallgatott dolgokat. Még így is, hogy a szekrényében aludtam, távol voltam az igazságtól. Nem kérdezősködtem, nem akartam felkavarni az érzéseit. Meghúztam magam a sarokban, akárhányszor azt éreztem, hogy kérdezni akarok valamit is. Ám ezen a téli estén minden más volt. A hó napok óta megállás nélkül esett, a házat nem nagyon lehetett elhagyni. Mindent csodás fehér hó takart.
- Rukia! – Ichigo kopogtatott a szekrényajtón
- Igen? – elhúztam az ajtót, majd kinéztem egyenesen a helyettes halálisten szemébe.
- Itt a vacsora… - ezzel egy tálat nyújtott át, ami tele volt rizzsel.
- Kö… köszönöm. – ahogy elvettem a tálat éreztem a kezének melegségét miközben végig siklott a kezemen.
- Nincs mit… - ezzel megfordult és az ágyához sétált ahol leült – remélem ízlik.
- Persze. Nagyon szépen köszönöm.
- Ugyan… nincs mit. Egyél csak.
- Ichigo…
- Mi az? Egy lidérc?
- Nem, dehogy… kérdezhetek valamit?
- Persze… kérdezz…
- Te ritkán beszélsz magadról… itt élek veled de mégsem tudok rólad semmit… ez miért van?
- Nem tudom. Egyszerűen csak jobban szeretek hallgatni másokat… eddig még soha nem jutott eszembe, hogy beszéljek magamról… de ha szeretnéd, mesélek! – mosolyodott el.
- De csak ha nem gond…
- Én ajánlottam fel vagy nem? Nos akkor hol is kezdjem…
- Talán az elején – közbe vágtam, ami miatt kicsit szégyeltem magam.
- Hát jó… de mégis mire lennél kíváncsi? – kérdezte Ichigo
- Arra, amit úgy gondolsz, hogy tudnom kellene… - válaszoltam bizonytalanul.
- Mint ahogy azt már tudod, egészen kis korom óta látom a szellemeket, ez az oka annak is… hogy az édesanyám… meghalt. – Ichigo tekintete elhidegült, és szomorú pillantást vetett az ablakára.
- Ichigo… ha nem akarod, nem kell folytatnod!
- De folytatom… anyám elvesztése után apám teljesen megváltozott, de ez most nem számít… Ezek után nem sok minden történt velem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a szellemeket. Ám ez nem volt olyan könnyű, mindenhol ott voltak. Anyám halála óta az egyetlen igazán jó dolog te voltál az életemben.
- Ichigo… - egy kissé elpirultam… tagadtam, de valójában fülig szerelmes voltam belé.
- Va… valami rosszat mondtam?
- Nem… dehogy!
Az-az este a meséléssel telt. Egy idő után átültem Ichigo mellé, hogy halkan folytassa életének történetét, nehogy valaki rájöjjön, hogy én ott vagyok. Másnap reggel mindketten sokáig aludtunk. Délkörül ébredtünk fel egy jellegzetes csipogó hangra.
- Ichigo! – kivágtam a szekrényajtót és gyorsan kipattantam.
- Tudom… Hol van?
- Itt nem messze… hatalmas lidérc lehet.
- Ezt miből gondolod? – érdeklődött.
- Csak megérzés…

Amikor kiértünk az utcára a lidérc pont akkor jelent meg.
- Ichigo gyerünk!
- Jól van… jól van… megyek már. Nem kell ennyit kiabálni… tudom én, hogy mi a dolgom!
- Figyelj már oda!
- Figyelek… figyelek… ne pattogj már! – amikor Ichigo már majdnem elpusztította a lidércet, az rám támadt – RUKIA!!
- Ichigo… gyorsan… a lidérccel foglalkozz én megleszek!
- Jól van!
Ahogy Ichigo a lidérccel harcolt éreztem, ahogy a testem egyre hidegebb. Az égből még mindig apró hópelyhek szálltak alá. A szemeim lassan lecsukódtak, körülöttem a fehér hó vörösre változott. Hideg volt. Egy hangot hallottam, akárcsak egy álom, nem hittem, hogy valós.
- Rukia! – ahogy lassan ismét kinyitottam a szemem láttam magam felett Ichigot. – Tarts ki Rukia!
- Ichigo… - mindenem fájt attól, hogy kimondtam a nevét – nem…
- Mint nem? Ez neked semmi!
- Sajnálom Ichigo… ha én nem lennék… nem… nem kerültél volna annyiszor veszélybe… - minden egyes szó fájdalmat jelentett.
- Ne butáskodj! Neked köszönhetem, hogy boldog voltam! – Ichigo szeméből könnyek törtek elő. A hidegben lassan végigfolytak az arcán majd az én arcomra csöppentek.
- Köszönöm… - szemeim lassan ismét lecsukódtak, még éreztem, ahogy gyengéden megszorította kezeim – I… Ichigo
- Ne… most ne beszélj.
- Szeretlek… - ezekkel a szavakkal szemeim végleg lecsukódtak, a kéz ami addig Ihigo kezét szorította most elernyedt.
A hó pedig csak esett tovább, lassan elfedte Ichigo narancsszínű haját, aki a kihűlt testre borulva zokogott és egyre csak egy szót hajtogatott „szeretlek”.


Mert én soha nem tudok címet adni a történeteimnek.... ~

Üdv újra itt kedves olvasó.
Szeretek írni, amolyan hobbi... Imádom a yaoit így itt egy csak neked és mindenki másnak.
Mivel szeretem Japánt és a yaoi maga is egy japán dolog ezért a helyszín japán, ezt a történetben külön nem említem, a nevek szerintem árulkodóak. Az esetlege hibákért GOMENASAI

Egyik átlagos napomon történt. Minden úgy ment, mint addig: felkeltem, iskolába mentem és magamra húztam egy álcát. Hogy megfeleljek az emberek elvárásainak, mások előtt mindig ezt az álcát viselem, egy kedves, türelmes, megértő ember arca... Olyannyira az életem részévé vált mindez, hogy néha már meg is feledkezem a saját, valós érzéseimről. De az a nap a végzetem felé fordította az életemet.
Az iskoláig minden ugyan úgy ment, körülvettek az emberek, átlagos voltam.A gondok az első óra közepén kezdődtek, mikor megjelent egy új diák. Nagy nyüzsgés fogadta az érkezését. Egy magas szőke fiú volt, a lányok egyből odáig voltak érte, sorra licitáltak rá és ostobaságokat kezdtek fecsegni. Pár perc múlva a tanár rendre intette az osztályt, így következhetett az új srác bemutatkozása.
- Üdv! A nevem Shimizu Kaito. Most költöztem vissza Amerikából. Nem bírom a hülye kérdéseket, szóval kérlek ne zaklassatok! - mondta teljesen hűs tekintettel, majd a tanárhoz fordult. - Sensei! Melyik lesz az én helyem?
A tanár kicsit döbbenten nézett, majd fürkészni kezdte a sorokat.
- Keito - szólított fel engem, mire felpattantam.
- Igen tanár úr? - kérdeztem vissza.
- A melletted levő hely szabad, nem igaz?
- Igen tanár úr! - válaszoltam, de közben már az új fiú felém is tartott. Szó nélkül leült a székre és bámult előre. Odafordultam hozzá és felé nyújtottam a kezem.
- Szia! - szólítottam meg. -Aoki Keito vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. - Ő továbbra is csak szó nélkül bámult előre. Ismét megszólítottam: - Üdvözöllek az osztályba! - mondtam és mosolyogtam.
Rám nézett, majd egy egyszerű szisszenés kíséretében hazavágta minden önbizalmam, és visszafordult az eredeti helyzetébe.
Meglepődtem, de úgy döntöttem, hogy még nem adom fel. Az óra után oda álltam a padjához, persze én voltam az egyetlen, aki ismerkedni akart.
- Shimizu-kun, hol éltél Amerikában? - kérdezte az egyik lány.
- Shimizu-kun, milyen hely Amerika? - folytatta egy másik.
- Van barátnőd? Hol élsz most? Megadod a számod? - záporoztak a lányok kérdései.
Egy ideig tűrte a dolgot, majd az asztalra csapott, felállt és egy szó nélkül elsétált. A lányok egymást kezdték hibáztatni.
- A te hibád. Miattad ment el. - vágták egymás fejéhez az ehhez hasonló dolgokat. Persze ez már nekem is sok volt.
- Csend! - mondtam
- Keito-kun? - néztek rám meglepetten.
- Majd... - léptem hátra - én beszélek vele! - kirohantam a teremből és Shimizu után indultam. - Hé, várj! - kiabáltam utána.
Megállt és hátrafordult.
- Te... - szólalt meg.
- Mi volt ez az előbb? - vágtam közbe.
- Már az elején megmondtam, hogy gyűlölöm a hülye kérdéseket! Miért követtél? - nézett rám szúrós tekintettel.
- Én... én vagyok az osztályképviselője. Kötelességem....
- Kit érdekel a kötelesség? - kiáltott rám. - Azt kérdeztem, hogy miért követtél?
- Mondtam már... - elfordítottam a tekintetem, hogy ne lássam azt a szúrós tekintetet.
- Rendben van képviselő...  - mondta és kezét a vállamra tette. - De... - folytatta, majd a falhoz lökött - Még mindig nem hiszek neked!



Bocsesz de kicsit elfáradtam a mai nap folyamán, így mára ennyi lenne a mese. Holnap folytatom ^^ jó éjt kedves olvasó